Kezdő oldal

Az ókor 7 csodája

A világ hét csodája

Több mint kétezer évvel ezelőtt egy görög költő, a szidóni Antipatrosz listát állított össze az ókor szerinte leglátványosabb építményeiről. A listáján szereplő alkotások idővel a világ hét csodája néven váltak ismertté. Nem tudni pontosan, vajon miért késztette ezt az összeállítást, talán valamiféle útikalauznak szánta a Földközi-tenger térségébe utazóknak. A "csodák" száma azért fontos, mert a hetes számot ősidőktől fogva szentnek tartották: mind a népi hiedelemvilágban, mind pedig a különféle vallásokban különös vagy éppen misztikus események fűződnek hozzá. Az évszázadok során a hét csoda többsége elpusztult, romba dőlt. Ezért aztán a későbbi korokban élők újabb listákat késztettek az időközben született nevezetességekről, "csodákról".Az ókor vagy a modern idők "csodái" abban különböznek az emberiség történelme során emelt más építményekről, hogy lenyűgöző méretükkel vagy szokatlan építési módjukkal, vagy egyszerűen különös szépségükkel ámulatba ejtik a szemlélőt. Ami közös bennük: a csodálatot puszta létezésükkel váltják ki.

Kheopsz piramisa
Szemirámisz függőkertje
Az olimpiai Zeusz-szobor
Artemisz temploma
Mauszólosz síremléke
A rhodoszi Kolosszus
Az alexandriai világítótorony


 

Kheopsz piramisa

A sors furcsa fintora, hogy éppen a legrégibb világcsoda vészelte át a legszerencsésebben az évezredek múlását. Kheopsz, egyiptomi uralkodó (Kb. Kr.e. 2551 - 2528) hatalmas piramisa az egyetlen, viszonylag épségben megmaradt világcsoda. Az építményt hatalmas méretei miatt "nagy piramisnak" is szokták nevezni. A kínai nagy fal mellett Kheopsz síremléke a világon létrehozott, legnagyobb emberi építmény. A világcsodák listáján övé az első hely . Magassága 146,6 méter, vagyis akkora, mint egy ötven emeletes felhőkarcoló. Snofru fáraó halála után fia, az ifjú Kheopsz azonnal utasítást adott a piramis építésének elkezdésére. Dzsószer fáraó (Kr.e. 2609 - 1590) temetése óta valamennyi uralkodó piramist emeltetett magának végső nyughelyként. Kheposz is követte ősei példáját, és azt szerette volna, ha az ő síremléke minden addigi piramisnál nagyobb és szebb lenne. A piramis közel kétmillió mészkőtömbből áll. Mivel a kész piramis súlya meghaladja a 6 400 000 tonnát, csakis kemény sziklatalajt választottak alapzatul. A rendkívül kemény terület a sivatagban feküdt, két kilométerre a Gíza nevű falucskától. Az építkezés céljából kijelölt, igen kemény talajú területet gondosan elő kellett készíteni. Felrajzolták a piramis alaprajzát, majd vízmentesen záródó tégla- és vályogfallal vették körbe az egészet. A területet sakktáblaszerűen csatornákkal hálózták be. A hatalmas előkészítő munka tíz éven át tartott. Legalább 4000 egyiptomi dolgozott itt, művészek, építészek, kőfaragók és egyéb kézművesek izzadtak a sivatag halhatatlan uralkodójának dicsőségéért. Hérodotosz, a nagyhírű görög történetíró (Kr.e. 484 -425) beszámol arról, hogy a munkálatok további 20 esztendeig tartottak. Kheopsz király gigantikus síremlékén kereken 100000 munkás dolgozott. A gyémántként szikrázó piramis belsejében egy titokzatos, szerteágazó folyosórendszer húzódik meg. Az építmény közepén megbúvó, 10,50 méter széles és 5,80 méter magas termet, a Király Kamráját egy 47 méter hosszú folyosón, a Nagy Galérián keresztül lehet elérni. A termet drága márványborítás fedi, ám a kövek felületét nem díszítik faragások. A Király Kamrájának közepén egy hatalmas, nyitott márvány szarkofág áll, ez az uralkodó sírhelye. A fáraó elhunyta után az uralkodó nagy gonddal bebalzsamozott holttestét a piramis sírkamrájában helyezték el. A test belső szerveit légmentesen záródó edényekbe, az ún. kanopuszokba tették, majd ezeket a szarkofág közelébe állították. Mindazonáltal a tudósok egy része úgy véli, hogy Kheopsz fáraót sohasem temették el a híres, nagy piramisban. Ezt a meglepő feltételezést három érvvel támasztják alá: 1. A halotti kamra nincsen feldíszítve. Ez tökéletesen ellentmond az akkori szokásoknak. 2. Az elhunyt fáraó szarkofágja csak félig készült el, a teteje pedig teljesen hiányzik. 3. Rendkívül különös az a tény is, hogy a halotti teremből két szűk szellőzőcsatorna vezet a piramis felszínére. A halottaknak azonban nincs szükségük levegőre! Valószínűnek látszik tehát, hogy Kheopsz király sohasem nyugodott ezen a helyen. A Nagy Piramis belsejét 3500 éven keresztül senki sem háborgatta. Nemcsak a gondosan lezárt ajtók tartották vissza a sírrablókat és a fosztogatókat, hanem a rettentő félelem is. Az egyiptomiak hite szerint ugyanis a szörnyűséges szellemek őrzik a sírhelyet, és a szörnyetegek könyörület nélkül megölnek mindenkit, aki háborgatni meri a piramis békéjét! A túlvilági őrök fenyegetése hosszú időn át elrettentette a rablókat. Először Harun al Rasid, a hatalmas muszlim uralkodó fia, Abd Allah al Ma'mun kalifa (Kr.e. 813 - 833) hatolt be Kheopsz piramisába. Keserűen csalódnia kellett, a kamra nem rejtett semmit, csupán a denevérek ürülékének 28 cm vastag szőnyegét. Ettől kezdve a fosztogatók és a sírrablók elkerülték a számukra érdektelenné vált, üres piramis. 1168-ban a keresztes lovagok elől menekülő muszlimok felgyújtották Kairó nagy részét, mert nem akarták, hogy a város az európaiak kezére kerüljön. A háború után visszatérő egyiptomiak szétverték a Kheopsz-piramis hófehér mészkőburkolatát, és ezekből építették újjá házaikat. A piramis gyönyörű záróköve, a pyramidon is a nyersanyag-éhség áldozatává vált. Kheopsz síremléke ezért napjainkban csupán 137, 20 m magas, jóllehet valamikor a 144, 6 méteres magasságot is elérte. A zárókő eltávolítása miatt a piramis nem hegyes, hanem egy 10×10 méteres nagyságú, négyzet alakú terasz található a tetején. A 20-dik században a piramisok kedvelt kirándulóhelyekké váltak. A világ minden részéről érkeznek ide turisták, s ellátásuk sok szegény egyiptomi ember számára biztosít megélhetést. Elkísérik a vendégeket a Királyok Völgyébe és régi mintára készült emléktárgyakat próbálnak eladni nekik. A világ hét csodája közül egyedül Kheopsz fáraó lenyűgöző szépségű piramisa maradt meg nekünk.


 

Szemirámisz függőkertje

Közel száz évvel ezelőtt, 1898-ban óriási régészeti munka vette kezdetét a mai Irak területén. Robert Koldewey, német archeológus úgy gondolta, hogy itt, Bagdadtól 90 kilométerre délre fogja megtalálni a legendás ókori nagyváros, Babilon elsüllyedt romjait. A várost háromszor is teljesen lerombolták, ám lakói újra felépítették. Csupán 3000 ezer éves fennállása után, Kr.e. a 6-5-dik században, a perzsák és a makedónok uralma idején indult hanyatlásnak. Babilont mindig is a világ egyik legjelentősebb városának tartották. Hírnevét nem utolsósorban három lenyűgöző szépségű építményének köszönhette, amelyek az akkori kor színvonalához viszonyítva valóságos technikai csodának számítottak. Utazók ezrei voltak kíváncsiak Bábel tornyára, Szemirámisz függőkertjére és a várost övező védőfalra. Tizennyolc hosszú esztendőn át tartott az emberpróbáló munka. Rengeteg követ és törmeléket kellett elhordani, de megérte: a kitartó munka során megtalálták Bábel tornyát, ezt a hatalmas, vaskos templomot, melyet építői Marduknak, a birodalom legfőbb istenségének szenteltek. A 90 méter magas és 90 méter oldalhosszúságú, négyzet alaprajzú épületből az alapzat és egy törmelékhalom vészelte át az évezredek múlását. Koldewey rábukkant a babiloni városfalra is. Az építmény nemcsak a várost és a palotát fogta körbe, ce egy jelentős méretű szántóföldet is. Valószínűleg itt talált menedéket a környék népe háborúk idején. Az idő ezeket sem kímélte meg, a szorgalmas kutatók itt is csupán az alapokat tárhatták fel. A törmelék halmai között helyenként 12 méteres magasságú romdarabokra bukkantak. A függőkertnek ekkor még mindig nem akadtak a nyomára. A kitartó kutató éveken keresztül hiába kereste a függőkertet, míg egy napon rámosolygott a szerencse. A palotanegyed északkeleti sarkában, rendkívül vastag törmelékréteg alatt egy olyan építményre bukkant, amelyhez hasonlót korábban senki sem látott. Az alap tizenkét egyenlő nagyságú, keskeny kamrából állt, melyeket - a babiloni építkezési szokásoktól eltérően - faragott kövekből emeltek! A kamrák között, középen egy hosszú járat húzódott. Az építmény tetejét rendkívül vastag, égetett téglák alkották. A téglák nagysága arra enged következtetni, hogy ezeket eleve óriási teher megtartására szánták. A falak és az oszlopok vastagsága helyenként a hét métert is meghaladta. A kutatók azon is módfelett csodálkoztak, hogy a régi Babilonra cseppet sem jellemző épület mélyén egy kút rejtőzött! Miután Koldewey emberei elhordták a rárakódott iszonyatos mennyiségű törmeléket, kiderült, hogy a kút egy középső, szabályos kör alakú, és két oldalsó, szögletes aknából áll. Sajnos, az ősi kúthoz tartozó, fából és vastag kötelekből álló felvonó és vízkiemelő szerkezetet elfújta a történelem szele. Koldewey hosszasan töprengett azon, hogy mi lehet ez az egészen különleges szerkezetű épület. Babilonban csupán két alkalommal használtak fel faragott köveket a hatalmas építkezések során. A Kasr nevű királyi vár északi falát és Szemirámisz függőkertjét építették ebből az anyagból. Mivel a kutatók már korábban rábukkantak a Kasr romjaira, nyilvánvalóvá vált, hogy a titokzatos pinceboltozat egykor a világhírű függőkertet tartotta. A lépcsőzetes felépítésű főépület valószínűleg a pinceboltozat fölött helyezkedett el. Az óriási "lépcsőfokok" mindegyike öt méterrel volt magasabb az alatta fekvőnél, és egy 5,45 méter hosszú, 1,35 méter széles hőréteg zárta le. Rejtély övezi azt is, hogy miért éppen Szemirámisz nevéhez fűződik a kert felépítése. Ha tényleg élt valaha Szemirámisz nevű, legendás hírű babiloni-asszír királynő, akkor uralkodása többszáz évvel megelőzte a függőkert építését. Elképzelhető, hogy a kert megépítésekor is egy Szemirámisz nevű királynő ült a trónon, ám erre egyelőre nincs bizonyíték. A függőkertet Antipatrosz a második helyen említi, ám a hét világcsoda közül talán éppen ezt ismerjük a legkevésbé. Annyit biztosan tudunk, hogy II. Nabúkudurri-uszur babiloni király (Kr.e. 605 -562) építette a kertet. Az uralkodó bölcs irányítása sohasem tapasztalt jólétet és gazdagságot hozott Babilon lakóinak. Az építési munkálatok megkezdésekor a város lakói hihetetlenül hosszú, 3000 éves történelemre tekinthettek vissza. Az Eufrátesz folyó alsó folyásánál fekvő települést a sumérok alapították. Később a Kr.e. 2600 táján bevándorolt akkádok ragadták magukhoz a hatalmat. További 500 év elteltével a két folyó között elterülő föld, Mezopotámia északkeleti részének népei telepedtek meg itt. Számos hódító vetett szemet a Tigris és az Eufrátesz által öntözött, rendkívül termékeny területre.

Hammurápi király (Kr.e. 1728 - 1686) rövid időre felvirágoztatta a várost, ám a vidék hamarosan a Kis-Ázsia keleti részéből származó hettiták, majd az iráni hassziták és az asszírok uralma alá került. Az asszírok kegyetlen uralkodásának Nabú-apla-uszur (másutt: Nabupolassar) fejedelem felkelése vetett véget. A dél-babiloni káldeusok törzsének vezetője Kr.e. 626-ban győzelmet aratott a gyűlölt hódítók felett. A két asszír nagyvárost, Assurt és Ninivét földig rombolták, a hatalmas birodalmat pedig felosztották a káldeusok és a szövetséges médek között. Nabú-apla-uszur, az új király Mezopotámiából és Asszíria déli, valamint nyugati részeiből kovácsolta össze az Újbabiloni Birodalmat, míg az északi területek nagy része a médek kezébe került. Nabú-apla-uszur halála után rendkívül tehetséges fia került a trónra. Kr.e. 605-től kezdve számos győzelmet aratott, melyek révén országa vezető nagyhatalommá vált. A birodalom fővárosát, Babilont mindenki az akkori világ legszebb, legnagyobb, legpompásabb és legmodernebb városának tartotta. A város és az ország életét szigorú törvények szabták meg, amelyeket még az 1200 esztendővel korábban uralkodó, ó-babiloni Hammurápi király (Kr.e. 1728 - 1686) fogalmazott meg. II. Nabú-kudurri-uszur uralma alatt Babilon rendkívül gyorsan vált az akkor ismert világ legjelentősebb nagyvárosává. A harcias király nem sokat láthatott a viharos fejlődésből, mivel 43 éves uralkodásának jelentős részét hadakozással töltötte. Északon a lázongó asszírokkal, nyugaton a szíriaiakkal harcolt. Legfőbb ellenfelének az egyiptomiakkal szövetkező palesztínai zsidókat tekintette. Kr.e. 587-ben elfoglalta és földig rombolta a legfontosabb városukat, Jeruzsálemet. Ekkor kezdődött el a zsidók híres "babiloni fogsága" : a győztesek magukkal hurcolták a háború túlélőit. Babilonnak e dicső korszakában építették a világhírű függőkertet is. A világcsodák listáján az előkelő második helyen szereplő építményt Nabú-kudurri-uszur király, a nagy hódító ajándékozta feleségének, egy perzsa hercegnőnek. Az ókorban mások is készítettek palotakerteket, hogy ezekkel a kis zöld foltokkal ellensúlyozzák a királyi várak kopárságát. Már az egyébként őrültnek tartott asszír uralkodó, Szín-ahhé-eriba (Kr.e. 705 - 681) is lyukakat csákányoztatott Ninivében az asszír birodalom főistene, Marduk temploma köré. A sziklába vésett nyílásokat föld alatti csatornákkal kötötték össze, amelyek a növények megmaradásához elegendő vizet szállítottak. A lyukakba ezután termőföldet hordtak, és ide ültették a ritka növényeket. Szemirámisz függőkertjét gyakran hívták többesszámú alakban függőkerteknek. Ez azért lehetett így, mert az építményt alkotó hét szint mindegyike egy-egy önálló, zárt kertrész volt. A hét óriási "lépcsőfok" minden eltérés ellenére egységes egésszé forrt össze. A teraszok legszélére sokezer kúszónövényt ültettek, amelyek indái és levelei beborították a falat, lecsüngtek egészen az alattuk lévő szintig. A hét önálló kertrész így valósággal egymásba nőtt. A távoli szemlélő számára az egész építmény egy hatalmas, meredeken emelkedő, zöld hegynek tűnt, melyet rengeteg fa, bokor, virág borított. A szemlélő mindezt úgy látta, mintha a növények lebegnének, a levegőben függenének, így megszületett a függőkert elnevezés


 

Az olimpiai Zeusz-szobor

Az ókori Görögországban minden negyedik esztendőben sajátos dolgok történtek. A legvadabb háborúk kellős közepén, amikor például Athén Spárta ellen harcolt, egy nagy csapat fiatalember egyszer csak letette a fegyvert, és mit sem törődve az egymással szemben álló, állig fölfegyverkezett seregekkel, elindult Olimpia felé. Az ifjak nyugodtan vonultak a véráztatta földeken céljuk, az Athéntól 260 kilométerre, déli irányban fekvő, Zeusznak szentelt kultikus központ irányába. A béke csupán Olimpia környékére korlátozódott. A görögök hite szerint legfőbb istenük, Zeusz rendelkezett így, hiszen neki szentelték az olimpiai játékokat. A legendák szerint Zeusz atyja, a félelmetes Kronosz Olimpia közelében élt, egy festői szépségű dombon. Egy jóslat megijesztette a nagyhatalmú istenséget, mert azt állította, hogy Kronosz uralmának egyik fiúgyermeke fog majd véget vetni. Az istenség ezért valamennyi gyermekét lenyelte. Kronosz felesége, Rhea sajgó szívvel nézte a csecsemők sorsát, és amikor megszületett hatodik gyermekük, Zeusz, elhatározta, hogy cselhez folyamodik. Az újszülött helyett egy jókora követ csomagolt a pólyába, és azt adta oda kegyetlen férjének. Kronosznak nem tűnt fel a csalás, gyanútlanul lenyelte a követ. Zeusz azután titkos helyen nőtt fel. Megerősödve bosszút esküdött. Olyan italt adott Kronosznak, hogy az eleven felöklendezte lenyelt gyermekeit, Zeusz diadalmaskodott és atyját a görög alvilág, a Tartarosz mélyére taszította. Ettől a naptól kezdve ő uralkodott az egész világ, az istenek, az emberek, de még az időjárás felett is. Megparancsolta, hogy győzelme emlékére rendezzenek olimpiai versenyeket. Zeusznak, a hellének legfőbb istenségének parancsára Kr. e 776-ban megszervezték az első olimpiai játékot. A négyévenként megrendezett ünnepségsorozat keretében nemcsak sportversenyekre, de vallásos szertartásokra is sor került. A főisten tiszteletére tartott versenyeket hamarosan már az olimpiai játékok néven emlegették Görögország szerte. A két olimpia között eltelt időszak, az olimpiász vált a görög időszámítás alapjává. Az olimpiászokat könnyű volt megkülönböztetni egymástól, mivel ezeket a négyéves időszakokat mindig a legutóbbi olimpián kimagasló teljesítményt nyújtó sportolók egyikéről nevezték el. Kr. e. 470-ben Görögország legeldugottabb falvaiba is hírvivők érkeztek. Szegény és gazdag egyaránt ámulva hallgatta a felszólítást: épüljön Olimpiában egy új templom a mennydörgő Zeusz tiszteletére, nagyobb és szebb minden eddigi szentélynél! A hatalmas terv megvalósítása hihetetlenül sok pénzbe került, ezért az építők a hívők támogatására számítottak. Az egész ország megmozdult megindultak a bőkezű adományokat szállító karavánok. Kr. e. 457-ben elkészült a templom, és egy színpompás ünnepség során felavatták. Az épület egy 1 méter magas, mesterséges emelkedésen állt. Alapzata szinte teljes épségben maradt, ezért ismerjük pontos méreteit. A 64×27 méteres téglalap alakú területen magasodott a márványlapokból álló tetőt tartó 34, egyenként 10,53 méteres, mészkőből faragott oszlop. A templom szívében helyezkedett el a Zeusz szobrát rejtő kamra. Pheidiász mester, a korszak ünnepelt szobrásza készítette el ezt a sokat csodált remekművet, amely a harmadik helyen áll a világcsodák listáján . A műtermébe visszahúzódó Pheidiász először felépített egy vasból, fából és gipszből álló, a megformálandó Zeusz alakjának többé-kevésbé megfelelő méretű vázlat. Azután elefántcsontból megformálták az isenség fedetlenül ábrázolt testrészeit, az arcot, a kezet, a lábat. Görögországban általánosan elterjedt a nézet, miszerint Zeusz csupán azért teremtette meg az elefántokat, hogy legyen elegendő elefántcsont a szobor elkészítéséhez. Az istenség haját, ruháját és szandálját aranyból mintázták meg. A szobor 12 méter magas volt, még a Zeusz kezében álló Niké alakja is meghaladta egy felnőtt férfi nagyságát. A méretek lehetetlenné tették, hogy egy darabban szállítsák át a közelben álló szentélybe. A szobrász valószínűleg több, kisebb darabra szedette szét a remekművet, és ezeket a gondosan megszámozott részeket egyenként vitték át a Zeusz-templom belső kamrájába. Olimpia környéke egész Hellaszban a legfontosabb Zeuszszentélynek számított. Pheidiász minden addiginál nagyobb és híresebb szobrot készített. A tudósok szerint még ennél is fontosabb, hogy Pheidiász egy minden korábbitól eltérő szellemiségű Zeusz szobrot alkotott. Az ókori Görögország istenségei addig csupán korlátlan hatalmukban különböztek az egyszerű halandóktól, és abban, hogy őket nem fenyegette az elmúlás. Haragvóak és bosszúállóak voltak. Az Olimpiában felállított Zeusz-szobor nem hasonlított az eddigi istenképeker. It egy hatalmas, jóságos öregúr ült a trónon. Egy olyan nagy erejű úr, aki bizalmat ébresztett, egy jószívű apafigura. Ez az ábrázolásmód nagyon hasonlít arra, ahogyan 450 évvel később a keresztények elképzelték a mindenható Úristent. Az olimpiai versenyek atlétái Zeusz szobrát tartották a játékok védnökének. Neki mutattak be áldozatokat. Zeusztól kértek győzelmet, és megígérték, hogy azután, sportszerűen fognak küzdeni. Az eskütétel után vette kezdetét az öt napig tartó ünnepségsorozat, amely lehetőséget adott Hellasz meztelenül küzdő fiainak, hogy összemérjék erejüket a különböző olimpiai sportágakban. Az olimpiai játékok közel 1100 éven keresztül szinte teljesen azonos módon folytak tovább. Az egyetlen változás abban állt, hogy a Kr. e. 4-dik század közepétől meghonosodtak a magas pénzjutalmak is. A kereszténység elterjedésével Olimpia is válaszút elé került. Zeusz emléke fokozatosan halványulni kezdett. I. Theodosius császár, a Római Birodalom keresztény uralkodója Kr. u. 393-ban végleg betiltotta a pogány kultusznak tartott olimpiai játékokat. A Szent Liget környékén álló építmények közül mindeddig csupán a templom alapjait és néhány szobrot sikerült feltárni. Zeusz szobrának hollétéről csak találgatások vannak. Azt biztosan tudjuk, hogy a Kr. u. 2-dik évszázad egyik rendkívül heves földrengése súlyosan megrongálta. Egyes beszámolók szerint Kr. u. 350-ben fosztogatók rombolták le a remekművet. Egy másik feljegyzés szerint Kr. u. 475-ben Konstantinápolyba hurcolták, ahol tűzvész áldozatává vált.


 

Artemisz temploma

A Kr. e. 356-dik esztendő egyik forró nyári éjszakája örökre bevéste magát a mai Törökország területén fekvő hellén város, Epheszosz lakóinak emlékezetébe. Egy sötét lepelbe burkolózó, fejében is sötét terveket forgató alak osont a nagyváros utcáin. Köpenye alatt rövid fáklyát rejtegetett, így haladt a település szélén emelt gyönyörű, hófehér építmény, Artemisz nagyhírű temploma felé. A titokzatos alak kijátszotta a figyelmetlen, vagy talán alvó őröket, és bejutott a templom szívébe. Amit ezután tett, az kiváltotta az egész akkori civilizált világ megdöbbenését és iszonyatát. Az éjszakai látogató ugyanis elővette a fáklyáját, és lángra lobbantotta a szentélyben felhalmozott áldozati ajándékokat! A tűz belemart a drága szövetekbe, és hamarosan az egész hatalmas épület lángokban állt. A tűz szörnyű munkát végzett. Mire a Nap előbukkant a látóhatár mögül, a világ hét csodája közé besorolt templomból csak üszkös, füstölgő romok maradtak. A leomló mennyezet maga alá temette az istennő szobrát, csupán a megfeketedett, megrepedt és megdőlt márványszobrok meredtek vádlón az ég felé. A híres szentély a pusztulás évében már közel ezer esztendeje hirdette az istennő dicsőségét. Epheszosz városát az új hazát és letelepedésre alkalmas helyet kereső ión hajósok alapították, a Kr. e. 2-dik évezred vége felé. A Szamosz szigetével szemben fekvő parton létrejött új város virágzásnak indult. Pompás paloták és hatalmas templomok nőttek ki az egyszerű kunyhók közül, a kikövezett agórákat (piactereket) jól kiépített, gondozott utak kötötték össze. Nőtt a lakosság létszáma, Epheszosz az óvilág egyik legfontosabb városává, a kereskedelem és a kultúra egyik középpontjává vált. A partra szálló hellén telepesek a Kaysztrosz folyó torkolatának közelében, egy védett helyen rábukkantak az őslakók egyik szentélyére. A bennszülöttek egy megszentelt fa előtt áldoztak istennőjüknek, egy sok kebellel ábrázolt, ősi ázsiai természetistenségnek. A görögök hamarosan bekapcsolódtak a helyi kultusz ápolásába, csupán az istenasszony nevét változtatták meg. Úgy vélték, hogy az őslakosok istene nem más, mint a gyönyörű Artemisz, a szűz holdistennő, a híres vadász. Hitük szerint Artemisz védte a városokat, a nőket és a fiatal állatokat is. A telepesek azonnal építkezni kezdtek, és nemsokára egy nagyszerű építmény körvonalai bontakoztak ki az ősi fák tövében. Az építkezést az sem akadályozta, hogy Krőzus, lídiai király a Kr. e. 560-dik esztendőben elfoglalta Epheszoszt. A hódítók fejedelme nemcsak közismerten dúsgazdag uralkodó volt, de mindenki tudta róla, hogy a görög istenek és a hellén kultúra nagy tisztelője. A király nagyvonalú pénzügyi támogatásával hamarosan elkészült Artemisz gyönyörű temploma. A hellén világban sehol nem akadt még egy ilyen pompás építmény. Az új csodát Artemiszionnak nevezték el. Mivel Kis-Ázsiában gyakoriak voltak a földrengések, az új szent helyet eleve egy lágy talajú vidéken építették fel. Azt gondolták ugyanis, hogy a puha föld még a leghevesebb földmozgások romboló erejét is elnyeli. Első lépésként egy hatalmas kiterjedésű munkagödröt ástak ki, aminek a talapzatába tűzben edzett tölgyfa gerendákat vertek le. A fagerendák tartották az iszonyatos súlyú sziklaréteget, amely egészen a talaj szintjéig ért. Ezen a vastag kősziklarétegen állt a templom. Az épület 51 méter széles és 105 méter hosszúságú volt. 127, egyenként 18 méter magas márványoszlop tartotta a tetőszerkezetet. A tetőzet cédrusfából, a szentély magas, arannyal és drága festékekkel dúsan feldíszített, csiszolt szárnyas ajtajait ciprusfából készítették. A szentély belsejében helyezkedett el az istennő közel két méteres fából faragott szobra. Artemisz képmását arannyal és ezüsttel borították be. A hellén világ legcsodálatosabb építménye, Artemisz gyönyörű temploma vált a lángok martalékává, amikor egy sötét éjszakán lecsapott a torzult lelkű gyújtogató. A romok között kutató epheszosziak hirtelen ujjongásban törtek ki, a pusztítás kellős közepén ugyanis rábukkantak az istennő szinte teljesen épségben maradt szobrára! Epheszosz városa új otthont teremtett szeretett istenségének, még szebbet, még nagyobbat, mint amilyen a lerombolt volt. Karavánok, teherhajók hozták az aranyat, ezüstöt, a drága holmikat. Kheirokratészt, az egyik epheszoszi építészt bízták meg az újjáépítési munkálatok vezetésével. A mester először is elhordatta a nagyobb romokt, majd parancsot adott a törmelékhalmok elsimítására. Ebből alakították ki az új alapzatot, melyet masszív márványtömbökkel vettek körbe, így az épület alapterülete 65×125 méterre növekedett. A további munkák során azonban ügyeltek arra, hogy ne nagyon térjenek el a régi templom szerkezetétől. Kheirokratész pontosan a régi, megrepedezett márványoszlopok helyére állítatta a 127 új tartóoszlopot. 36 oszlopra helyezték a hatalmas, domborművekkel díszített frízt, amelynek képei a hellén istenek és félisteni hősök dicső tetteit örökítették meg. Az új templom építése az óriási erőfeszítések ellenére is több évtizedig tartott. Artemisz újjászületett szentélye többé-kevésbé hasonlított leégett elődjére. Kr. e. 334. Esztendő alaposan feldolygatta a kis-ázsiai görögök életét. Ekkor Epheszosz falai előtt is megjelentek a világhódító ifjú hadvezér, a legendás Nagy Sándor csapatai. A diadalmas hadúr személyesen kereste fel az építkezés színhelyét, és felajánlotta, hogy nemcsak tervekkel és jótanácsokkal, de arannyal is segíti az epheszosziakat. Cserében azt kérte, hogy majd az elkészült templomon felírat örökítse meg dicsőséges nevét. Az epheszosziaknak nem kellett a makedón király aranya. Ezért cselhez folyamodtak, és Sándor elé borulva kijelentették: a mindenkit leigázó makedón király maga is egy igazi istenség. Azt pedig Azt pedig senki sem gondolhatja megfelelő megoldásnak, hogy egy istennő templomát egy másik építtesse fel. Nagy Sándornak tetszett a hízelgő szó, és kivonult a városból. A munkálatok évtizedeken át tartottak. Az új templom nemcsak a vallásos élet központjává vált, de valóságos új város nőtt ki körülötte a földből. A kereskedő hellének számára természetes volt, hogy a templomban kössenek kisebb-nagyobb üzleteket. Az Artemiszion a vidék legnagyobb bankjának számított. Ha valakinek pénzre volt szüksége, az felkereste a főpapot. A pénz könnyen jött, de magas kamatot kellett utána fizetni. A kamatláb 10 százalék körül mozgott. Ez csak a közönséges polgárokra vonatkozott. A városok és a falvak lakóitól 6 százalékkal is megelégedtek, ha pedig a háborúzó állam kért hitelt, akkor Artemisz főpapja csupán 1,5 százaléknyi kamatot számolt fel. Kr. e. 133-ban meghalt III. Attalos, pergamoni király, és Rómára hagyta birodalmát, így az ahhoz tartozó Epheszoszt is, mely Ephesus néven az újonnan alapított Asia provincia fővárosa lett. A rómaiak felfedezték, hogy a görög Artemisz nem más, mint Diana, a vadászat római istennője. Így a város és a templom egy valóságos aranykor beköszöntét ünnepelhette. A gyönyörű Artemiszion még három évszázadon át a vallási és gazdasági élet középpontja maradt, míg a Kr. u. 262-dik esztendőben az erre vonuló gót hordák áldozatává nem vált. A gótok kifosztották és részben lerombolták a pompás épületet. A templom 118 évvel később elveszítette jelentőségét. I. Theodosius, római császár a kereszténységet tette meg a hatalmas birodalom államvallásává, és elrendelte a pogány szent helyek bezárását. Az Artemiszion ezzel végképp idejétmúlttá vált. Az építmény köveit a környék építkezéseire hordták. A 19-dik század közepe táján európai tudósok érkeztek a vidékre, és az elsüllyedt város titkai után kezdtek kutatni. Először John Turtle Wood professzorra mosolygott a szerencse. Egy hat méter vastag sárréteg alatt bukkant rá az Artemiszion alapjaira. 1903-ban David Hogarth szenzációs felfedezést tett: megtalálta Artemisz istennő legendás kincsét! A pénzverés legelső emlékeinek számító, elektronból, egy különleges arany-ezüst keverékből készített fémpénz halmai, 3000 értékes igazgyöngy, fülbevalók és dísztűk kerültek elő. Amikor 1956-ban Pheidiász, a nagyhírű szobrász műhelyét is sikerült feltárni, a kutatók a korai Artemiszion szobrainak hasonmásaira is rábukkantak. Ezek a páratlan műremekek ma a törökországi Epheszosz és Szeldzsuk városok múzeumaiban láthatók


 

Mauszólosz síremléke

Epheszosz városától alig 110 kilométerre, déli irányban, Kis-Ázsia délnyugati csücskében fekszik Bodrum, egy török kisváros. Kereken 2000 évvel ezelőtt a település még egészen más nevet viselt: Halikarnasszosznak hívták Itt állt az ötödik világcsoda , Mauszólosz, káriai uralkodó nagyhírű síremléke. Az előbb már szó volt arról, hogy az új hazát kereső görög hajósok a Kr. e. 2-dik évezred vége felé számos új várost alapítottak Kis-Ázsiában. Ebben a fontos történelmi időszakban jött létre Epheszosz és Halikarnasszosz, s tőlük kissé távolabb, a szárazföld belsejében, Mülasza városa. A terület Kr. e. 546-ban a nagyhatalmú perzsa király, II. Kürosz hatalma alá került. Az óriási kiterjedésű perzsa birodalmat keleten az Indus folyó, nyugaton a Földközi-tenger határolta. Az Indiai-óceán és a Fekete-tenger is a perzsa királyság határait mosta. Egy ilyen hihetetlen nagyságú országot persze nem lehetett egyetlen központból irányítani. A perzsa "királyok királya" ezért elnézte, hogy hatalmas országában számos apró fejedelem uralkodjon. A helyi hatalmasságok elismerték a perzsa nagykirály fennhatóságát, ám egyébként szinte teljesen függetlenek voltak. Míg politikájuk nem sértette meg a birodalom érdekeit, az ú.n. szatrapák azt tehettek, amit akartak. Kis-Ázsia délnyugati része a káriai fejedelem birtokához, a partvidéki Szatrapiához tartozott. Kr. e. 400 körül Hekatomnosz fejedelem, Artaxerxész perzsa nagykirály hűséges vazallusa uralkodott errefelé. Hekatomnosz a Halikarnasszosztól kissé távolabb, a hegyek között fekvő Mülaszát tette meg fővárosának. A fejedelem nem találta elég szépnek a települést, ezért úgy döntött, hogy Halikarnasszoszba költözik. Jóllehet Mülasza fontos kereskedelmi utak találkozásánál feküdt, ám az új székhely mellett is számos érv szólt. Halikarnasszosz a kis-ázsiai partvidéki kereskedelem egyik jelentős középpontjának számított, kettős kikötőjét egy előtte húzódó sziget óvta a tengeri vihartól. Hekatomnosz fejedelem parancsára óriási építkezés kezdődött, az apró kikötőváros fokozatosan nagyúri székhellyé alakult át. A szatrapa azonban nem érhette meg a nagy mű elkészültét, a Kr. e. 377-dik esztendőben meghalt. Az új székhelyen legidősebb fia, Mauszólosz ült a trónra. Az ifjú fejedelem óriási elszántsággal folytatta apja megkezdett munkáját. A kikötőt körbefogó hegyek lejtőin fekvő várost erős védművekkel vette körbe. A település középpontjában hatalmas kiterjedésű agorát építtetett ki. A tér fölött Árész hadisten temploma emelkedett. Mauszólosz úgy gondolta, hogy az agora és a templom közötti térségben épül majd fel az a jelentős épület, ami majd az idők végezetéig híressé teszi a nevét. A legtöbb perzsa király és szatrapa valósággal rajongott a görög művészetért, a hellén kultúráért. Ez alól Mauszólosz sem volt kivétel. A fejedelem úgy döntött, hogy síremlékét nem helyi mesteremberekkel építteti fel, hanem Hellász legjelentősebb építészeit bízza meg a nem mindennapi feladattal. Mauszólosz meghirdetett egy pályázatot, amelyre számos híres művész küldte el jelentkezését. A pályázat rendkívül nagy visszhangot váltott ki. Nem volt építész, aki ne akart volna részt venni a nagy erőpróbán. A művészek ebben az időben komoly megélhetési gondokkal küzdöttek. Lüszandrosz, spártai király ugyanis az athéniakat legyőzve Kr. e. 404-ben egész Görögország urává küzdötte fel magát, s szigorú kormányzási stílusa kedvezett a festőknek, a szobrászoknak, az építészeknek és az aranyműveseknek. Nem voltak megbízók, a városoknak nem volt pénzük ahhoz, hogy bármilyen műremeket is megvegyenek. A művészek még akkor is hálásak lehettek, ha a megrendelés nem a művelt Hellászból, hanem egy külföldi "barbár" fejedelemtől érkezett. A nagy feltűnést keltő pályázatot Szatürosz és társa, Phütheosz görög építészek nyerték meg. Elképzelésük szerint egy 33×39 méteres alapterületű földdarabra épül majd az öt óriási lépcsőfokból álló alapzat, melynek tetején jut hely a robosztus, 27×33 méteres alaprajzú, csaknem kocka alakú középső részének. Az alapzat és a középső kocka együttes magassága a 22 métert is meghaladta. A középső rész fölött emelkedett a tulajdonképpeni síremlék. Belső kamráját 39, egyenként 11 méter magas oszlop fogta körbe. Az oszlopcsarnokot egy 24 lépcsőfokból álló, piramis alakú tető óvta az időjárás viszontagságaitól. A piramis csúcsát márványból faragott quadriga ( négyesfogat ) díszítette. A teljes síremlék 49 méter magas volt, nagyobb tehát, mint egy 16 emeletes, modern lakóház. A különleges alakú síremlék felkeltette a kortársak érdeklődését, hiszen valóságos forradalmi újításnak számított az épület egyedülálló alakja. A hellén építészek ebben a korszakban inkább a földön, vízszintes irányban igyekeztek növelni az épületek kiterjedését. Mauszólosz síremléke szakított ezzel a hagyománnyal, és magasba törekedett. A görögök azt is furcsának találták, hogy valaki fent, egy épület felső szintjén térjen örök nyugovóra, hiszen Hellászban a leggazdagabb, legelőkelőbb emberek holttestét is eltemették. Mauszólosz sokkal ősibb hagyományokhoz tért vissza, az építtető lelki szemei előtt az ókori Egyiptom piramisai és néhány perzsa nagykirály magasbatörő síremléke lebeghetett. Mauszólosz nem láthatta a befejezett épületet. A fejedelem Kr. e. 353-ban halt meg, a mű ekkor még nem készült el. A király felesége, Artemiszia parancsot adott az építkezés folytatására. A királynő nemcsak felesége volt az elhunyt fejedelemnek, de egyben a húga is, mivel a kis-ázsiai fejedelmek a testvérházasság szokását is átvették a csodált egyiptomi fáraóktól. Artemiszia még egész fiatalon lett rajongva szeretett bátyja felesége. Férje halála után ő örökölte a trónt, ami erőteljes egyiptomi hatásra utal. Artemiszia királynő magának is pompás emlékművet állított. A piramis tetejét ékesítő négyesfogat, a quadriga elé befogott lovakat nem egy személy hajtja, hanem kettő, Mauszólosz és Artemiszia. A történetírók szerint a fejedelemnek nem tetszett volna a dolog, de már kész helyzet előtt állt, hiszen elkészült a rendkívül szép quadriga. A sors a királynőhöz sem volt kegyes: Artemiszia két év elteltével követte férjét a holtak birodalmába. Az építkezés megtorpant, a mesterek megriadtak. Ami ezután következett, arra még nem akadt példa az ókori világban. Az építkezésen dolgozó építészek, kőművesek és kézművesek magukra vállalták a remekmű befejezését. Az örökkévalóság hosszú idő, ám évszázadokon át úgy tűnt, hogy a Mauszóleion az égi hatalmak védelme alatt áll. Amikor Nagy Sándor, a harcias makedón uralkodó Kr. e. 334-ben megostromolta Halikarnasszoszt, a Mauszóleionnak semmi baja sem esett. Az örökkévalóság a Mauszóleion számára kereken 1500 esztendőn át tartott. A Kr. u. 12. Században egy hatalmas erejű földrengés lerombolta az építmény jelentős részét. Háromszáz évvel később a kereszteslovagok használták kőfejtőnek a romokat, mivel várakat kellett építeniük a török támadások miatt. Az épületből egy kő sem maradt a helyén. 1523-ban, három évvel a hazánk számára oly tragikus véget érő mohácsi csata előtt a leendő győztes török uralkodó, Nagy Szulejmán csapatai foglalták el Halikarnasszosz vidékét. A síremlék helyén a szultán katonái számára épültek házak. Csupán 1857-ben derült ki, hogy mit rejt a föld az itt épült török házak alatt. Brit régészek megvásároltak tizenkét épületet, és feltárták a mélyben megbúvó, ősi romokat. A síremlék helyén talált leletek ma a londoni British Museumban várják a látogatókat. A tudósok kutatómunkájának köszönhetjük, hogy az ókori költők által is megénekelt szépségű Mauszóleion emléke átvészelte az évszázadok múlását


 

A rhodoszi Kolosszus

Kr. e. 305-ben újra fekete felhők gyülekeztek a sokat szenvedett kis-ázsiai népek feje fölött. Démétriosz, Phrügia és Lükia király hadba vonult Egyiptom ura, Ptolemaiosz Szótér ellen. Démétriosz a rhodosziakat is csatlakozásra szólította fel, ám a városállam dacolt a király erejével, és nemet mondott. Rhodosz nem kívánt legfontosabb kereskedelmi partnerével, Egyiptommal háborúba keveredni. A visszautasított uralkodó megtorlásként ostromgyűrűbe fogta a várost, és legbátrabb katonáit küldte a védők ellen. A "poliorkétész"-nek, a "városok elfoglalójának" nevezett fejedelemnek azonban csalódnia kellett. A rhodosziak keményen ellenálltak, és a várost valamint a kikötőt övező, rendkívül erős fal felfogta a támadások erejét. Démétriosz saját csapdájába esett. Addig ugyanis nem indulhatott az egyiptomi Alexandria városa ellen, amíg be nem fejezi az ellenséges Rhodosz ostromát. Flottája hiába szállt partra a szigeten, harcosai véres fejjel vonultak vissza az égbe nyúló falak alól. A királynak valami új dolgot kellett kitalálnia, ha győzni akart! A felhergelődött uralkodó megelégelte, hogy katonái hiába rohamozzák az erődítéseket, ezért egy soha sem látott méretű és erejű hadi gépezet építésére adott parancsot. Hamarosan az ostromlott város elé gördült az ókori világ leghatalmasabb pusztító fegyvere, a Helepolisz, "a városok rombadöntője". A 44,4 méter magas, kilenc emeletnyi fatorony óriási kerekeken gördült. Belsejében nemcsak egy gigászi faltörő kos rejtőzött, de számos katapultáló szerkezet is, amely súlyos sziklatömböket tudott kilőni, többszáz méter távolságra. A hagyomány szerint 430 ember vontatta ezt a félelmetes szörnyeteget. A felső emeleteken íjászok sokasága állt, ők felülről zúdítottak nyílzáport a meglepett védők fejére. A fal mellé érve a torony falának egy részéről kiderült, hogy nem is fal, hanem csapóhíd. Ezeket leengedve az ostromlók a magasból rohanhatták meg a rhodosziakat. A védők hiába lőtték tüzes nyilak százait a toronyra, a deszkapalánkot állatbőrök borították, amelyeket az erre a célra kijelölt katonák rendszeresen vízzel öntöttek le. A nedves bőr nem gyulladt meg. A szörnyű gépezet első bevetése nagy sikerrel járt. A faltörő kos előrelendült, és óriási döbbenéssel tátongó rést szakított a városfalba. A támadók óvatosak voltak, nem folytatták az ostromot, hanem úgy döntöttek, hogy csak másnap törnek előre a belső városrészek felé. A megdöbbent rhodosziak kétségbeesve nézték a rettentő pusztítást. Rémületükben térdre borultak, és hangos szóval könyörögtek hazájuk legfőbb istenéhez, Héliosz napistenhez, hogy ne hagyja cserben őket. Megfogadták, hogy a Helepolisznál is nagyobb szobrot emelnek az istenség tiszteletére, ha kimenti őket szorult helyzetükből. Eközben a védőknek nagyszerű ötletük támadt. Egész éjjel dolgoztak. A fal előtt, az ostromtoronnyal szemben mély gödröt ástak, amit faágakkal és földdel álcáztak. A katonák feszülten várták a reggelt. Napkelte után a támadók néhány méterrel előbbre tolták a tornyot. Az első kerekek elérték az álcázott csapdát, és belesüllyedtek! A Helepolisz megbillent, és mozdíthatatlanná vált, saját testével zárta el az előző nap ütötte lyukat a város falában! Ekkora balszerencse már Démétriosznak is sok volt. A király békét kötött a rhodosziakkal, és katonáival elvonult a város alól. A boldog rhodosziak nem sokkal ezután hozzáláttak, hogy teljesítsék az istenségnek tett ígéretüket. Nem sejthették, hogy Héliosz szobra egyszer majd felkerül a világcsodák listájára. Nem véletlen, hogy az ostromlott rhodosziak éppen Hélioszhoz, a nagyhatalmú napistenhez fohászkodtak segítségért. A görög mondavilág számos istenalakja közül Zeusz fia állt a legközelebb hozzájuk. A hellén mitológia szerint Zeusz, az istenségek atyja és fejedelme felosztotta gyermekei között a világot. Ekkor Héliosz valahogyan kimaradt az osztozkodásból. Amikor a napisten visszatért szokásos földkörüli útjáról, azt kérte atyjától, hogy azzal a szigettel kárpótolja, amelyet aranyozott égi fogatában repülve látott meg lassan kiemelkedni az Égei-tenger kék vizéből. Ez a sziget Rhodosz volt. A sziget lakói valóra váltották Héliosznak tett ígéretüket. A szobor felépíttetése azt is megmutatta, hogy a rhodosziak nemcsak istenfélő emberek, de legalább ugyanennyire ravasz kereskedők is voltak. A mű elkészítésére Kharész mesterrel, a nagyhírű lindoszi szobrásszal kötöttek szerződést. Először csupán egy viszonylag alacsony, 18 méter magas szobor megalkotásáról kötöttek üzletet. Amikor a mester elkezdte a munkát, a rhodosziak közölték vele, hogy inkább egy kétszer akkora szobrot szeretnének. Ezért a nagyobb szoborért - tették hozzá ravaszul - természetesen kifizetnék az előzőleg kialkudott ár kétszeresét. Kharész igen gyenge matematikus lehetett, mert belement az üzletbe. Nem vette észre, hogy megrendelői csúnyán becsapták. A kétszeres nagyságú szobor felépítésének nyersanyag- és munkaerő-költsége az eredetinek nem a duplája, hanem a nyolcszorosa volt. A szobrász minden vagyona ráment a Héliosz szobor elkészítésére. Amikor tizenkét évi munka után befejezte a nagy művet, nem látott kiutat, és önkezével vetett véget életének. Az építkezés, a belső szerkezet összeállítása a Kr. e. 302-dik esztendőben kezdődött meg. Kharész először egy erős vasvázat készített el, melyet agyaggal vonatott be. Ebben a formában többé-kevésbé már fel lehetett ismerni a későbbi mű körvonalait. A belső részek kialakítása után spirál alakban egy magasba emelkedő földhányással vették körbe az egészet. A fémművesek ezen a falon állva borították be bronzlapokkal Héliosz képmását. Arról nem maradt fenn beszámoló, hogy milyen módon illesztették össze az egyes lemezeket, kalapálással-e, vagy öntéssel. A munkálatok során összesen 12 tonnányi bronzot használtak fel, amiből kiszámítható, hogy a borítás kb. 1,6 mm vastagságú volt. A kellő szilárdság és stabilitás érdekében a hatalmas szobor belső üregeit sziklatömbökkel töltötték meg. Belül csupán egy szűk járatot hagytak, ahol is egy falétra vezetett a fejbe. A rhodosziak joggal lehettek büszkék városállamuk új ékességére. A szobor méretei valóban lenyűgözőek voltak. Ilyen hatalmas művészeti alkotás méltán számíthatott az egész világ bámulatára. Még a modern kor emberei sem vállalkoztak túl gyakran ilyen nagyságrendű mű elkészítésére. Európában nem igen akad szobor, amely vetekedhetne Héliosz emlékművével. A Gellérthegy tetején talán el sem férne, a tatai turulmadár azonban kényelmesen megülhetne a vállán. Csupán a New York-i szabadságszobor magasabb Kharész mester alkotásánál, igaz, alig több mint 10 méterrel! A napisten ujjai nagyobbak voltak egy felnőtt férfinél, és vastagságukra jellemző, hogy nem akadt munkás, aki át tudta volna ölelni ezeket. Napjaink tudósai csupán a képzelőerejükre és az ókori krónikások feljegyzéseire támaszkodhatnak, amikor lerajzolják a Héliosz-szobrot, mivel a nagy műről egyetlen hiteles, korabeli kép, de még egy pénzvereten látható ábrázolás sem maradt fenn. Héliosz arcát és fejét övező, hétágú fénykoszorút csillogó aranyborítás fedte. Nem teljesen egyértelmű azonban az sem, hogy hol állt a hellén szobrászat e kiemelkedő remekműve. Ma már senki sem tartja valószínűnek, hogy Héliosz a kikötő bejárata fölé tornyosult volna. A 17-dik századi fantáziaképeken a kereskedőhajók még a napisten térdei között siklottak be Rhodosz kikötőjébe. Valószínű, hogy a szobor a városban állt. Héliosz Kelet felé nézett, abba az irányba, ahol a Nap felkel. A szobor csupán 66 esztendőn keresztül ékesítette a szigetet. Kr. e. 224-ben egy földrengés eltörte Héliosz térdét. A szobor a közeli házakra zuhant. Valószínű, hogy számos épület is a katasztrófa áldozatául esett. A remekmű ezek után 900 éven át ott feküdt. Nem állították föl, mert egy híres jós azt mondta, hogy szörnyű sorscsapások zúdulnak Rhodoszra, ha helyreállítják. Kr. u. 653-ban arabok foglalták el a szigetet. Nem kímélték a szobrot sem. Lehántották róla a bronzot, tevékre rakták, és elszállították a távoli Észak-Mezopotámiában fekvő Edesszába. 900 teverakományra való drágafémet nyeltek el az olvasztókemencék. Rhodosz dicső szobra, a hatodik világcsoda maradt fenn a legrövidebb ideig. A modern világ csupán a "kolosszus" szót őrizte meg, melynek hallatán azóta is egy óriásra gondolunk


 

Az alexandriai világítótorony

 

A hetedik világcsodáról nagyon sokáig nem tudták, hogy az tulajdonképpen nem is a hetedik, hanem a nyolcadik a sorban. A híres világítótorony építése előtt ugyanis Babilon hatalmas várfalait sorolták a csodák közé a második helyre. A torony azonban annyira tetszett az ókori embereknek, hogy egyszerűen kihúzták a régi falakat a felsorolásból, és a lista végére felírták a Nílus deltáját díszítő, 130 méter magas építészeti remekművet. Nem véletlen, hogy az építmény ennyire megragadta az emberek képzeletét, hiszen mind a mai napig nem épült ennél magasabb világítótorony. Nagy Sándor, a fél világot uralma alá hajtó, ifjú makedón uralkodó óriási tettre szánta el magát egy évvel azután, hogy a meghódított Egyiptom régi fővárosában, Memfiszben fáraóvá koronázták. Krisztus előtt 331-ben, április 16-án a 25 éves hadvezér méltóságteljes léptekkel körbejárt egy 30×7 stadionnyi területű földdarabot. Mai mértékben kifejezve ez egy 5370×1253 méteres téglalapnak felelne meg. Egy díszruhába öltözött főpap ünnepélyes mozdulatokkal árpalisztet hintett a király lábnyomaira. Egy jós kijelentette, hogy az árpaliszt kegyessé teszi az isteneket, ami elősegíti a nagyratörő ifjú terveinek megvalósulását. Itt született meg a hellén világ csodálatos nagyvárosa, Alexandria, amely megnyitotta Egyiptomot a görög kultúra számára. Az új nagyváros terveit maga a nagyhatalmú király, Sándor készítette el. Megvizsgálta a területet, és kijelölte az agora és a kereskedelmi központ helyét. Szinte mindenre gondolt. Meghatározta, hogy hol álljanak a templomok, és eldöntötte, hogy melyik görög istenség kapjon helyet az új épületben. Végül pedig parancsot adott, amely szerint az Alexandria közelében fekvő Phárosz szigetén, egy sziklán, minden addigi toronynál nagyobb és magasabb világítótornyot kell építeni! A város mindenben eleget tett nagyravágyó alapítója óhajának. Nemsokára már több mint 600 000 ember élt Alexandria falai között. Görög bevándorlók, egyiptomiak és zsidók tették a Földközi-tenger legfontosabb településévé. Az uralkodó nem érhette meg a torony ünnepélyes áldását. Fiatalon, 323-ban halt meg a földkerekség talán legnagyobb hódítója, 23 esztendővel azelőtt, hogy a munkások nekivágtak volna a torony felépítésének. Az épület lélegzetelállító látványt nyújtott. A 30×30 méteres oldalhosszúságú területen egy 71 méter magas, felfelé egyre karcsúbbá váló tömb emelkedett. A tetőteraszon egy újabb, 34 méter magas, nyolcszögletű torony állt. Tetején helyezkedett el a világítóberendezéseknek helyet adó épület. A fényforrás fölé kupola alakú tetőt emeltek, melyet oszlopok tartottak. Innen szemlélte a világot a legfőbb istenség, Zeusz szobra. A torony alsó részét tizennégy, egymás fölé emelt boltív alkotta, a belső falon pedig egy hosszú járat vezetett fölfelé. Olyan széles volt, hogy akár két megrakott teherhordó állat is elfért rajta egymás mellett. A toronyban egy karcsú akna vezetett a csúcstól a mélységbe, egy rendkívül ügyesen megszerkesztett kötéllifttel. A toronyőrök itt húzták fel a nehéz fűtőanyagot. Az épület falát a legjobb minőségű, hófehér márvány borította. A torony átadása után kiszámították, hogy az építkezés 800 talentumba került. Ez 20 800 kg ezüstnek felel meg, ami ma kb. 800 millió forintot ér. Az ókorban a tengerészeti jelzőtornyok kizárólag nappal működtek. Valószínűleg így volt ez az alexandriai torony esetében is, legalábbis a kezdeti időszakban. Ekkoriban ugyanis a hajósok nem szerettek éjszaka kint maradni a nyílt vízen, és behúzódtak a kikötőkbe. Alexandria azonban túl gyorsan növekedett ahhoz, hogy ez a régi szokás továbbra is érvényben maradhasson. Egyre több hajó érkezett, megrakva egyiptomi búzával és zöldséggel, a külső kikötőben pedig hatalmas tengeri gályák sorakoztak. A városban mindent lehetett kapni, a görög boroktól kezdve az egzotikus fűszereken keresztül a spanyol fémtermékekig számtalan árucikk sorakozott a polcokon. Ezerszámra jöttek az utazók is, diákok akartak filozófiát vagy asztronómiát tanulni az újonnan alapított, de máris nagy hírű tudományos műhelyekben. A betegek heteken át utaztak, hogy a világhírű alexandriai orvosok kezeljék őket. A diplomaták és a kereskedők mellett mind több turista is érkezett. A teherhajók üvegárukkal, papírusszal és szövettel megrakodva hagyták el a kikötőt. Végül már annyi hajó jött, hogy az éj leszállta előtt nem sikerült befejezni a rakodást. A sötétben nehéz volt a kikötőben manőverezni, ezért a hatóságok úgy döntöttek, hogy erős világítóberendezéssel látják el a híres tornyot. Mivel a fát külföldről kellett behozni és sokba került, használata föl sem merült. A torony tetején gyantát és olajat égettek, a fából pedig továbbra is házakat és hajókat építettek. Így történt, hogy a történelem során először a tengert járó hajók az éjszaka sötétjében is biztosan manőverezhettek. Szemük előtt ragyogott a világ első világítótornyának fénye! A tűz fényét tükrök segítségével gyűjtötték össze. Az ókori utazók szerint ez a fénysugár olyan erős volt, hogy "még a világ végén is jól lehetett látni!" Ez a ragyogás is szerepet játszott abban, hogy a torony már 279-ben felkerült a világcsodák listájára. A torony ezer éven át dacolt a sors csapásaival. Végül vele is az történt, mint a legtöbb világcsodával. A Kr. u. 796-dik esztendőben földrengés rombolta le. A torony talapzatán ma Kait Bey, mameluk szultán híres erődje áll. Az uralkodó 1480-ban építette a várat. Korábban nem léteztek világítótornyok, az alexandriaiak nem tudták elnevezni az épületet. A sziget neve után Phároszként kezdték emlegetni. A szót átvették a mediterrán vidék népei is. A világítótorony latinul pharus, olaszul faro, portugálul farol, spanyolul faro, franciául pedig phare. Az összedőlt hetedik világcsoda emlékét így ma már csak ez a szó őrzi

 

A világ hét csodája

fel